szombat, január 29, 2011

Milton megérzései

Bár hiszek a megérzésekben és a gondolat erejében, de úgy tűnik, még van mit tanulnom. Ma sétáltunk Milton nagymedvével. Szokásos helyünkön, a váci tónál, a tó körül és az azt körülvevő ligetes részen. Gyönyörű volt a befagyott tó, a környék, a havas fák. Természetesen nem csak és kizárólag a kijelölt és kijárt utakon bóklásztunk, hanem úgy össze-vissza. Fel kellett volna tünnie korábban, hogy hatalmas a Duna és a belvíz is bizonyára, de valahogy nem figyeltem oda. egyszercsak Milton közölte, hogy nem megy tovább és jobb lenne, ha én sem bóklásznék arrafelé, amerre haladtunk. Ezt többször is eljátszotta., egyszerűen nem engedett tovább menni. Ehhez képest én úgy gondoltam, minek hallgatnék rá, semmi baj nem történhet, mentem, ő meg kutyabecsületből követett. Aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy szakad be a lábunk alatt a talaj és vészesen törik valami vékony jéghártya a behavazott talajon a lábaink laatt. Azonnal robogtunk ki a kutyával, s szerencsére megúsztuk ezt a kalandot! Nyilván nem volt mély a befagyott talajvíz, nem fulladtunk volna bele, de azért félelmetes, hogy mennyire érezte Milton, hogy baj lesz.
Szintén a mai sétán történt, hogy egy meredek emelkedőről haladtunk lefelé és mivel nagyon csúszott a csizmám, nagyon lassan tudtam menni és rettegtem, hogy elesek és jól megütöm magam. A kutya egy másodpercre sem tágított mellőlem: jött hozzámbújva, hogy belekapaszkodhassam a hatalmas sörényébe, így támogatott lefelé, míg biztonságos talajra értünk.
Milton maci nyolcadik éves, de elég bóhókásan óvodás kutya, igazi kölyök még, akiről sohasem gondoltam volna, hogy ilyen dolgokra képes.
Tanulság: a megérzésekre, nemcsak a sajátjainkra, de az állatkáinkéira is hallgatni kell!

szombat, január 22, 2011

Romy cicakutya

Vérszemet kaptam:-) Már írtam, hogy Szuszmók testéről teljesen elmúltak a trutymik: szőre selymesen csillogó, kellemesen bársonyos tapintású azóta is. Ideje volt már, hogy kipróbáljam a frissen tanultakat Romy esetében is. Romy kutya gerincét - szinte végig lerakódva - a Szuszmókéhoz hasonló, feltehetően autoimmun eredetű trutymik borították. Korábban kapott szteroidot, ahogy Szuszmók is, mire elmúltak, de ismételten előjöttek a kiütések. Romy esetében is kiválóan működött a technika: gyógyszer nélkül pár nap alatt az eddig makacsul kitartó trutymik felszívódtak, szinte nyom nélkül eltűntek. Romyka szőre fényes, hagyja magát fésülni, az egész kutya boldog és nagyon aktív lett:-) Mindenki gondoljon, amit akar - a tény az tény és kézzel tapintható:-))

péntek, január 21, 2011

Archibald


Ma felhívott Archibald unokám gazdája. Ilyenkor mindig görcsberándul a gyomrom és azonnal tudom, hogy baj van, mikor az unokagazdik hosszú idő után hirtelen jelentkeznek. A megérzésem jó volt. A gazdi zokogva mesélte el, hogy ma halva találta otthon Archie babát. Mint megtudtam, Archibald cukorbeteg volt, ami aztán a veséjét is károsította - ebbe halt bele ez a szépséges, hatalmas, vörös macsek, gazdája szeme-fénye. Megértem és átérzem a gazdája fájdalmát, hiszen úgy szerette ezt a cicát, mint a gyermekét, féltőn óvta mindentől, nagyon összetartoztak. Archibald hazavárta a gazdiját: utolsó erejével még az ajtóhoz vonszolhatta magát, mert ott talált rá a gazdija.
Letaglózott a hír, hiszen Archie még hatalmasabb volt, mint Andy és látszólag majd kicsattant az egészségtől. S letaglózott a hír, mert Admiral egyedül maradt az első almunkból (sajnos, Adonisról évek óta semmi hírem sincs a kezdeti lelkes kapcsolattartás után, nem válaszolnak a megkeresésre az Ausztriában élő gazdák.) és ez már megint valami véglegest jelent, visszahozhatatlant...
Nyugodj békében, Heartbreaker's Archibald, Archie baba! A testvéred, Andy már várt odaát, a szivárványhíd túloldalán...

csütörtök, január 20, 2011

Örömteli tévedés:-)

Szerencsére nem vagyok tökéletes!:-)) Hétfőn Cice a frászt hozta rám. Hétfő délben láttam utoljára: mivel éppen pisilési szándékát nyilvánította ki, így kitessékeltem a konyhából, amit ő tudomásul is vett. Aztán viszont nem bukkant fel. Sem délután, sem este, de még kedd hajnalban sem. Nagyon aggódtam érte, mert este szívesen és nagy előszeretettel alszik bent a konyhában a többi kijárós mókkal együtt. Most viszont nem bukkant fel, nem jött, hiába hívtuk. No, gondoltam, kipróbálok egy újabb technikát. Aggodalomtól és képzelgésektől teli aggyal próbáltam lemenni a megfelelő tudati szintre, aminek következtében lázasan dolgozó racionalitásom győzedelmesedett is a tudatalatti felett: Cicét már halva láttam a kút mélyén. Jól meggyőztem a tudatalattimat, hogy ez így van és rávettem Xxelt, hogy még azon nyomtam este a sötétben, meg másnap is, nézze meg a kutat, pontosabban a mellette levő mélyedést (kissé bonyolult leírni, miről is van szó, látni kell). Szerencsére Xxel semmit, illetve senkit nem talált a mondott helyen, de attól még nem került elő Cice. Nagyon rossz kedvem volt, agykontroll ide, agykontroll oda. De azért jött a hír kedd délben, hogy Cice már otthon van! Hogy hol járhatott, sohasem derül ki, de jól van azóta is és ez a lényeg!
Tévedésnek én még így nem örültem!:-))

vasárnap, január 16, 2011

Hihetetlen, tehát igaz

Nem, nem buggyantam meg. Csak megerősítést nyertem. Sokadszorra. Ma olyat éltem át, amivel átléptem átléphetetlennek hitt határokat, de nem erről szeretnék most írni (személyesen szívesen beszélek róla az érdeklődőknek), hanem egy tegnap esti cicakutyás élményemről. Tegnap délután - az agykontroll tanfolyamon - egy olyan technikát tanultam meg , amivel üzenhettem egy állatkámnak. Tanakodtam, kinek üzenjek és mit. Végiggondoltam a macsekjaimat. Manót eleve gyógyítom egy másik technikával, neki naponta többször küldöm a gondolatom erő-csápjait. Szuszmókot nem bolygattam volna meg, most nagyon jól néz ki és Indy-t sem akartam rávenni semmire. A macsekok határozott önállóságába nem akartam belépni, így maradtak a kutyák, azon belül is Romyka. Aki ismeri, tudja, hogy Romyka nem szeret fésülködni, mivel elrontottuk anno - 11 évvel ezelőtt - a nevelését, így ha egy icipicit is húzza a fésű a szőrét, bizony morog, odakap. Romykától tegnap délután azt kértem, hogy engedje meg nekem, hogy szépen megfésüljem, mert az milyen jó lesz neki és még egyebeket is ígértem neki, ha ezt megteszi.
Tegnap este, a tanfolyamról hazaérve kipróbáltam, mi lesz. Behívtam Romy-t a konyhába (tanúm rá a három kijárós fekete mók:-) és el kezdtem fésülni. A kutya eldobta magát és kéjelegve hagyta, hogy fésüljem. Mivel jó ideje nem mentem vissza a szobába, a szkeptikus Xxel kijött a konyhába és a következő látvány tárult a szeme elé: én a konyhakövön térdeplek, előttem a kutya szemmelláthatóan élvezi a fésülést, mellettem meg egy háromnegyed zsáknyi kifésült szőr.
Nem akarok semmit sem hozzáfűzni a dologhoz. Mindenki vonja le a következtetést a történetből. Azoknak talán könnyebb, akik látták már és ismerik Romy kutyát...

szerda, január 12, 2011

Kék rejtély:-)

Ha nem tapasztalom, talán el sem hiszem. Nem, ez így nem igaz: akkor is elhiszem, mert hajlamos vagyok hinni racionális agy számára lehetetlennek tűnő dolgokban:-) Szóval Szuszmók teste augusztus elején tele volt ragyával. Dokinak fogalma sem volt, mi lehet: allergia, mondta. Szuszmók kapott gyógyszert. Trutymik elmúltak. Gyógyszert abbahagytuk. Pár nap múlva trutymik előjöttek. Gyógyszert bevetettük. Trutymik elmúltak, majd újra előjöttek. Ekkor már kicsit gyanús volt a dolog. Aztán csak úgy maguktól el kezdtek múlni. Először csak egypár, aztán szépen a többi. Olyan érzésem volt, úgy képzeltem el magamban a dolgot, mintha a trutymik Szuszmók farka vége felé távoznának a macskáról. Ezt igazolta, hogy a farkán lett egy hatalmas ragya-gombóc, mintha ott gyülemlett volna fel minden. S aztán nemrég nagy örömmel konstatáltam: Szuszmók bundája selymesen kék, egy árva oda nem illő valami sincs rajta, sem a testén, sem a farkán:-) Hogy mi volt ez az egész? Miért tünt el anélkül, hogy gyógyszert kapott volna harmadszor is? Rejtély.De hát egy kék macskához így illik, nem?:)

hétfő, január 10, 2011

Emlék

Tudom, ez egy elsősorban és szinte kizárólag macskás blog, ezzel a céllal született, s bár néha azért eltérek ettől a szándéktól, de azért mégis macskákkal kapcsolatos hangulat-gyűjteménynek szánom. Viszont több ok miatt is meg kell írnom ezt a bejegyzést. Az egyik ok: nemrégen fejeztem be Polcz Alaine könyvét: Asszony a fronton. (Most tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy van benne macska és van benne, embernél sokkal szerethetőbben, ragaszkodóbban és feltétel nélküli szeretettel vislekedő kutya, igazi lelki és fizikai társ.). Maga a könyv döbbenetes, szavakkal el nem mondhatóan megdöbbentő, és ijesztő az a szikárság, ahogyan a legborzasztóbb történéseket és tapasztalásokat meséli el az írónő. Nagyon nagy hatással volt rám ez a könyv. Eszembe jutott a nagymamám, s az a néhány sor, amit az ő - szándékosan igencsak korlátozott mértékű és tartalmú - elmesélései nyomán egyik születésnapjára írtam neki: nem egy irodalmi remekmű (nem álltatom magam azzal, hogy szépirodalmi vénám lenne), de ő nagyon megkönnyezte és nagyon sokáig emlegette. A papíralapon íródott eredeti szöveget egyszer, nagyon régen gépre tettem, csak utána valahogy elkallódott a dokumentum, nem volt meg a gépen, nem találtam, hiába kerestem keresőprogrammal. A hétvégén tanultak gyakorlása okán azonban relaxálni kezdtem és nagyon koncentráltam arra, hogy megtaláljam. S pár perccel ezelőtt végre rábukkantam, egy másik gépen. Idemásolom. Amikor Polcz Alaine könyvét olvastam, ez a néhány sor ugrott be azonnal, s azóta is bennem motoszkált. Talán megbocsátja nekem ezt a blog olvasója...
Emlék

Mást szeretett. Szerelemmel, félőn, féltőn. Egy férfit, akiről csak álmodott, oly sokszor, belepirulva, még szűziesen, tisztán. Gyermekien naív lobogással, szivetdobogtatóan némán. Mikor találkozott vele, szemük csak félve pihent meg egymáson.
Pillangó-szárnyú érzelem.
Riadtan félve dobbant szívük. Soha nem ért egymáshoz kezük sem. Csak egy szivárvány-húrnyi vékonyságú szál kötötte egymáshoz őket. Tiszta fehér, napsugár-sárga, rejtélyes lila, reményteli zöld. S kapcsolatuk e romlatlanságában nem sejtették, hogy a jövő elmossa érzéseik varázsló hamvasságát, félszeg mosolyuk soha nem érhet erdei patak-tisztaságú kacagássá.
Mert jött a sötétárnyú emberemésztő világtűz, s ahogy a házak dőltek rommá, fák vesztették el nemes koronájuk, emberek vesztek a semmi ködébe, az ő soha ki nem virágzó szerelmük úgy lett a rettegés napján a sors martalócainak áldozata. Szárnyaszegett madárként.
Hiába röppent volna fel újra meg újra. Földre kényszerítették. Véresre tiporták, véreres kezekkel gyúrták gonoszok, míg többé nem létezett.
Az idő szárnyal, megállítani hiú ábránd. Saját kicsinységünk bronzba öntött, de változó jele.
Ő most is mást szeret. Azt a hajdanvolt kedves mosolyt, az álmok varázsából előtűnő boldog remélt perceket. S él megfáradva, gyötörve nap, mint nap, kalitkába zárva örökre, számolva a perceket, mely még megadatik neki az örökkévalóság kapuja előtt.
De néha kitárja szívét a tiszta kék ég felé, s imát mormoló szája körül a ráncok szerelemmé szelídülnek.

Agykontrol és macskák:-)

Már régóta kacérkodtam a gondolattal. A régóta már évtizedekben is mérhető, hiszen a kezdetektől érdekelt a dolog, csak eddig nem mertem belevágni. Most viszont igen. Még decemberben, pusztán véletlenül hallottam egy riportot Domján Lászlóval (véletlenek, régóta tudom, nincsenek), s akkor megfogalmazódott bennem végre: itt az idő. Valaki, aki nagymester ezekben a dolgokban, azt mondta nekem, hogy sok újat nem fogok tanulni, mert ezeket a dolgokat már régen tudom, gyakorlom, csak nem tudatosan teszem. Mindenesetre nagyon kíváncsi voltam. És nem csalódtam. Nem akarok itt részletesen az élményeimről írni, de az tény: sok-sok dologban megerősítést nyertem, magamról és a világról is megtanultam pár dolgot, s tény, hogy bizonyos technikákat eddig is ösztönösen csináltam, most viszont még jobban odafigyeledk a pozitív tudatosságra. Ha az, amit ez alatt a két nap alatt eddig tanultam használ a körülöttem élőknek és persze magamnak, már megérte és megéri az újabb két nap tapasztalata is!
Ja, és csak egy kis adalék: az ún. memóriafogas egyik képe a "miaú", azaz macska. Nem meglepő, ugye?:-))

kedd, január 04, 2011

Kiskutya

Megszülettek a kisbelgák!:-) Anno elhatároztuk, hogy Romyka és Milton mellé szerzünk egy kiskutyát. Romy áprilisban lesz 11 éves, Milton pedig már 7,5 múlt - nagytestű kutyák esetében ezek az évek már elég jónak számítanak. Szívem szerint egy menhelyről fogadtam volna be kutyát, de az tény: éber és harcias házőrző ebre van szükségünk. A gröniket a két meglévő kutyánkon keresztül nagyon megszerettük: okosak, intelligensek, kedvesek, optimisták, éberek, remek házőrzők, de ugyanakkor bújós kutyák is. Ezért döntöttünk most is egy grőni, méghozzá lány mellett. Tavaly már volt egy alomnyi kutymi a tenyészetben, ahol érdeklődtünk, de nem született lány - ellenben az új év új almot és lányokat is hozott:-) Úgy tűnik, a jövő héten személyesen is megnézhetjük őket, nagyon kíváncsi vagyok. Ahogy arra is, hogyan fogadja majd a kicsit a két nagy kutya és a három kijárós fekete macsek, valamint ő mit szól majd a csapathoz. De hát ez még messze van, egyenlőre annak örülök, hogy az újszülöttek jól vannak, egészségesek és szépek.

Homér

Tegnap , szinte egy nap alatt elolvastam egy könyvet, Gwen Cooper Homér című könyvét, egy vak kismacskáról. A könyv nem egyszerűen egy vak kismacskáról, Homérról szól, annál sokkal többről szól, többet ad az embernek. Szól a feltételek nélküli szeretetről, az elfogadásról, a hitről magunkban és másokban, a barátságnál is mélyebb kapcsolatokról, s arról a megfogalmazhatatlanul mély és el nem téphető lelki összetartozásról, mely egy ember és egy állat között létezhet, s ami nem mindenkinek adatik meg.
A könyv első felét a vonaton olvastam el, a második visziont este, otthon, a kanapén, jó melegben, miközben körbevettek a macsekjaim: Topaze és Indy a vállamnál aludtak, Admiral a lábamnál, Szuszmók mellettem és a kis öreg Manócskám az ölemben gömbölyödött össze. Kegyelemteli pillanatok voltak ezek...

vasárnap, január 02, 2011

Manócska és Elisha

Tudom, hogy egy új év kezdetén illik nagyon optimistának lenni és hinni, bízni abban, hogy az év szebb lesz, mint az előző volt. Így is van, egyetértek, s próbálok (bocsi, Yoda mester szerint, ne csak próbáld, tedd is meg!) így tenni, de azért ma volt egy tudatalatti rossz érzésem, amit nagyon gyorsan kivertem a fejemből. A konyhából mentem be a nappaliba és ott láttam a fotelemben Manócskát és a lányát, az utolsó almából származó Elisha-t összebújva, egymáshoz simulva szunyálni. Azonnal rohantam a gépért, le is fotoztam őket: annyira csodálatosan szépek voltak együtt, bájosan finomvonásúak. Emlékeim szerint még sohasem feküdtek így összebújva, talán csak régen, mikor Elisha (már ő is elmúlt 7 éves) született, a szülődobozban. Csodaszép volt a látvány, de valahogy mégis annyira rossz érzesem támadt, hogy Manócska már nem sokáig lesz majd velünk. Olyan kis vékonyka, törékeny - tudom, ez a veseelégtelenséggel együtt jár, de akkor is nehéz elviselni. Nagyon sokat alszik, bár az is igaz, hogy a kajáért a leggyorsabban ő rohan a csapatban. Kis öreg macsekommal együtt tévézünk, nagyon bújik és keresi a társaságunkat, nem lehet levakarni magunkról, igaz, nem is nagyon tesszük.
Nagyon remélem, élete nagy szerelme, Jack hagy még neki egy kis időt itt a Földön...

szombat, január 01, 2011

Boldog új évet!

Minden kedves barátomnak, kedves ismerősömnek és a blogot olvasó kedves vendégnek nagyon boldog, macskaszőrben és sikerekben gazdag új évet kívánok sok szeretettel!