kedd, október 31, 2006

Őszvégi elégia...

Nevek. Négylábú barátaim nevei, akik életemen végigkísértek és megadták azt a lehetőséget, hogy megismerhessem őket, megszerethessem őket, s akik viszontszerettek a maguk feltétlen bizalmával és odaadásával. Kutyák, macskák. Kicsik és nagyok. Régmúlt homályába vesző emlékek és frissen sajgó sebek.
Nevek és emlékek. Pillanatok és élmények. Fájdalmak és vádak. Tanulságok. A csakazértis dühös daca. Az elvesztett remény döbbenete. A tehetelenség kínja. Az elengedés fájdalma és megkönnyebülése.
Nevek, akik örökre a lelkemben égnek. Ma is. S ma tán még kínzóbban.
Dingó1, Dingó2, Tico, Cica cica, Vacak, Kisfekete Kandúrka, Moszat, az összes elvesztett kicsi és nagyobb unokám, a legfájóbban és soha el nem múlóan fájó E-maci, a tragikus sorsú K-alom.
Sokszor idéztem már ezt a verset, ma álljon itt megint. Örökérvényű vigasztalása mindig könnyeket csal a szemembe, de a fájdalmat nem enyhíti, csak fokozza....

Egy híd köti össze a földet az Éggel, ez a szivárványhíd, mely csodás színekkel, ragyogóan ível földig érő tarka ívvel.
Innenső oldalán a hídnak pompázatos virágok nyílnak, friss-zöldek a pázsitos rétek, üdék a völgyek, dombvidékek. Örök a tavasz, nem esik a hó, van bőséggel ennivaló, mindig lágy-meleg az idő, a víz is mindig frissítő.
Ha itt hagy minket kedvencünk, e helyre kerül, az agg, megtört állatok itt lesznek újra fiatalok, újra épek a megcsonkultak és egész nap csak játszadoznak.
A mi cicánk is itt lakik és nagyon vár már valakit. Hisz egy hiányzik csak neki: nincs itt vele, ki szereti. Hancúrozik egész nap, míg el nem jő a pillanat.
Most hirtelen abbahagyja - orra tágul, füle jár, lába remeg, szűkül a szempár, rohanni kezd: Megjött a gazda! S hogy megérkezett és meglátott, hozzánk rohan a barátunk, felkapjuk kitárt karunkba, csókolgatjuk újra meg újra, belenézünk hűséges szemébe - és indulunk.
Majd elérve a csodák útjának végére, a szivárványhídon együtt megyünk át és ott vár minket egy igazabb, szebb, fájdalommentes új világ.

Emléketek örökké bennem él.

Október vége

Sűrű napokon vagyok túl és nagyon nehezek következnek továbbra is. Szinte hihetetlen, mennyi minden összejött, maga alá temet a hó. A múlt héten nagyon közel álltam egy kiadós idegösszeomláshoz, de azt hittem, a héten jobb lesz. Hát nem. Rosszabb. Nem untatnék senki a munkahelyi havazások ecsetelésével, ez a blog nem annak a helye, pusztán érzékeltetésképpen írtam e helyzetjelentést.
A macsekok megvannak, de megfellebezhetetlen számomra a döntés: abbahagyni minél hamarabb, menekülni a macskatenyésztés világából. Nem a macskák miatt, nyilván, ők nem tehetnek az emberi gonoszságokról, okoskodásokról, aljas húzásokról. Nekem, bár meglehetősen igyeszem távoltartani most már (öreg napjaimra) magamat ettől az egésztől és tudatosan kimaradni mindenből, ami az egészségemet esetleg rombolhatja, szóval elnézem, mivé lett és válik ez az egész, amit csak és kizárólag szerelemből lehetne és kellene csinálni. De hát ez van.
A bársonytalpúak azonban továbbra is rengeteg szeretetet adnak. Nem felületes, világnak magamutató és státus-szimbólum érzéseket, hanem igaziakat. Amikor Indy bebújik mellém a takaró alá este, elnúlik melelttem, a két "kezével" átfogja a nyakam és dorombol - ilyenkor eszembe jut, hogy egy macskát lehet venni, eladni, de a szeretetét sohasem lehet pénzzel megvásárolni. Egy macska nem azért szeret, mert van x számú diplomád vagy mert felelős beosztásnak hitt munkakörben dolgozol, sőt, nem is azért, mert szuper autó áll a fütött garázsodban. Egy macska önmagadért szeret. A bizalmát ki kell érdemelni. De el is lehet veszteni.
Ha abbahagyom ezt az egészet, azért is lesz, hogy ezt a bizalmat meg tudjam őrizni.

kedd, október 17, 2006

A válasz

Tegnap megtettem. Elvittük ivartalanítani Indy-t. Azt már korábban leírtam, miért olyan mély és eltéphetetlen a kötődés közöttünk. Viszont a műtét mellett kellett döntenem, korábbi terveimmel ellentétben. Gyorsan kellett meghoznom a döntést, nehogy a szívem meggondolja a dolgot, a döntést, amit a józan eszem már régen meghozott. Szóval, Indy gyönyörű, kedves, aranyos cica, de nem fejlődött olyanná fzikailag, amiben reménykedtem, így viszont nem volt értelme Iris-szel összehoznom, ezen túlmenően eszméletlenül domináns kandúrrá kezdett fejlődni, így nem kockáztathattam meg, hogy a tenyésztés befejezése előtt kevés idővel kelljen azzal foglakozni, ami nem fordult még elő: kandúrok párharcával és jelöléssel. Olvasom, hallom, hogy panaszkodnak: jelölnek a kandúrok. Egyszer valaki azt mondta nekem: ha egy macska boldog, nem jelöl. Én ebben hiszek. Persze, lehet, hogy szerencsém van, nem tudom, de hinni ebben nagyon romantikus és fatalista is, az meg eléggé jellemző rám. Szóval Indy a rendelő asztalán sem hazudtolta meg önmagát: bújt a dokihoz és el kezdte mosdatni. megint megható pillanatok voltak: a megmentő és a megmentettje nagy találkozása. Annyi emelkedett pillanatban volt részem a cicáknak köszönhetően. Vagy csak túlságosan érzelgős vagyok? Vajon másnak is megadatnak ezek a percek, élmények? Odafigyelnek ezekre az apró ajándék-morzsákra mások is? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy nekem sokat jelentenek. Ahogyan az a két kép is boldoggá tett, amit minap láttam: kék unokám gazdájának (de sokat említhetnék közülük, hála az égnek) arca mindent elárult a macsekkal való viszonyáról. Volt ebben meghatottság, öröm, féltés, tiszetlet, büszkeség. Azt hiszem, ezért érdemes, ezért volt érdemes. Talán most éreztem meg úgy isten igazából ezt. Tudtam, tudtam, de most tényleg éreztem. Ha valaha megkérdezik még tőlem, miért kezdtem el tenyészteni, megmutatom majd ezeket a képeket a kérdést feltevőknek.
Hú, de elkalandoztam. Szóval Indy jól van már, semmi baj nem volt a műtétnél, sem utána, doki megtudta, hogy a másik nagy megmentettje BIS lett mindkét kiállítási napon is:-)Mert csodák vannak, csak hinnünk kell bennük.

hétfő, október 16, 2006

Újra itt:-)

Húúúú, de régen írtam. De most megpróbálom pótolni. Szóval, Jeremy elutazott Grasse.ba, de előtte még eltöltött egy kellames hetet Hévízen, mintegy aklimatizálódva. Nagyon tartottam az utazásától, nem azért, mert repülővel ment (több unokám ment már azzal), hanem mert Hévízről először el kellett jutnia Pozsonyba, onnan indult a gép, aztán mert nem a gazdijai meleltt utazott, hanem egy spéci helyen a fedélzeten, majd jött még egy pár perces út Nizzától Grasse-ig. Szóval egész nap utazott szegénykém 09-én, de már kiheverte. Várom róla a képeket, s bízom benne, hogy szépen fejlődik majd, jól érzi magát.
Előtte viszont FAMKAT-kiállításon is jártunk a négy L-kicsivel meg JJ-vel és Jacy-vel. Érdekes élményeket hozott a hétvége. Kezdődött azzal, hogy pénteken este Jacy minden különösebb probléma nélkül visszafogadódott a Heartbreaker-klánba: puszilgatták, szeretgették a nagyok, JC meg nem igazán illetődött meg, mintha el sem ment volna tőlünk. Aztán jött a show és legnagyobb meglepetésemre no, jó, ez nem igaz, mert titkon azért reménykedtem benne, sőt!) Lootah mindkét nap a legszebb félhosszúszőrű kölyök lett a 3-6 hónaposak között. JC meg JJ megkapta Zuperman különdíját, aki hamarosan mély benyomást gyakrolhat a többi macsekomra is:-) Jó érzés volt megint refrektorfényben állni, de azért már régóta tudom, ez nem minden: semmelyik serleg, cím, rozetta, hírnév nem ér annyit, mint egy-egy kiegyensúlyozott és egészséges macsek. Így a vége felé az ember levonja a következtetéseket és tanulságokat, de együtt örül - teljesen jogosan - a gazdikkal:)
Most hétvégén, szombaton - fájdalmas búcsú Lifelong Love-tól és Lolita-tól. Nem is fájdalmas, hazudnék, ha ezt mondanám. Lootah 08-i elbúcsúztatásakor nem tudtam visszatartani a könnyeimet (ahogyan az In Memoriam Vacak emlékdíj átadásakor sem), hiszen bár tudom, nagyon jó dolga van, de nagyon-nagyon hozzám nőtt az a kicsi macska. Szóval Lolita és Love távozása nem viselt meg annyira, bár ugyanúgy imádom őket. Ezt csak az érti, aki átélt már olyat, mint amit mi Lootah-val.
Lion miatt azonban aggódom: nem fejlődik, bár jó az étvágya, nem hízik. Játszik, eszik, bújik, de nem hízik sajnos. Lehet, hogy ugyanezt fogjuk eljátszani vele, mint JJ-vel, aki későn kezdett nőni (mert sokáig szopott), viszont csodaszépséges mókká serdült? Remélem, Lion esetében is így lesz. Egyenlőre szépen marad itthon, velünk, aztán majd meglátjuk.

hétfő, október 02, 2006

Szürke az ég...

Egy újabb hét veszi kezdetét, mögöttem meg egy meglehetősen zsúfolt. Senkinek sem kívánom: munkahelyi problémák, rendezvények, költözés, fogorvos, tesztek miatti izgalom. Szombaton viszont kellemes hangulatú unoka-nézés Debrecenben, vasárnap pedig vendégek Grasse-ból: Jeremy gazdijai. Elment hát ő is, új otthonába. Bár még itthon lakik a négy L, de valahogy akkor is üres érzés. Szimpatikusak a gazdik, nem erről van szó, de valahogy rossz érzés sorra megválni a kicsiktől...Öregszem tán? Nem tudom, de egyre nehezebb, pedig azt hittem, könnyebb lesz az idők során.
Azért történt jó is: az L-ek hármas tesztje totál negatív eredményt mutatott, bár két napot vártam rá, tele izgalommal. Honesty unokám félelmetesen nagy macsek lett: egy kandúr is megirígyelhetné a termetét, a természete meg! Nagy mamlasz és bájos nagymók:-) Megmosdatott, megpuszilt és tűrte a gyumbulást. Jacy ugyanolyan kedves cica, mint volt, barátságos, közvetlen és szép:-) Jeremy gazdijaival jól elbeszélgettem franciául is, hízelgett, hogy dícsértek. Hiába no, nem múltak el nyomtalanul a régi szép idők:-)